Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Saját versek02

 

Manihoz

 

Tizenkét évemben önmagam lehettem,

Boldogan szárnyaló, szabad és független.

Majd feladatra kérve, semmit sem kérdezve,

Mellémszegődött a kötelesség teste.


Követnem kell sorsom, mit nevem rámruházott,

Mártírként viselnem a béklyót, a láncot.

Múltból és jövőből kiszabott palástot

kell hordanom jámboran, míg meg nem váltott.


Tudatom átfesti, lelkem regulázza,

Karma terhe alatt szűk ketrecbe zárja.

Hétszeres lakattal szorít a vaspántja,

Nehéz próbákon át nyílik fel a gátja.


Kétfelől áramló erők küldöttsége

A Földi világban nem jut egyezségre.

Kettéhasítja az anyagiságot,

Hadba hívja Éjfélt és a Napvilágot.


Csüggedt világvándor vagyok e tájon,

Egyedül kell tennem, mit elérni vágyom.

Nem segít megoldani a mulandó mozdulat,

Csak a képzelet szárnyán repkedő gondolat.


Téged szólongatlak, Te szent parakléta,

Emelj fel a fényhez, az otthonomhoz, vissza.

Hová démon nem ér; Te még nem tudhatod,

De érzékeim feláldozva is eljuthatok.


Ha megtanultam minden rámszabott leckét,

Felszabadítottam éltem nyomasztó terhét,

Kisimítottam száznegyvennégy ráncot,

Megláthatom újra a Valóságot.


(Pál Henriett, 2013.06.16.)

 

 

 

 

Az Ajtó


Remegő térddel érkeztem a Nagyhoz.

A testet öltött álom titkos ajtaja

Csak engem hívott.

Alázat szárnyán jutottam oda.

 

 

Hosszú út után felismerve álltam

Küszöbe előtt, én, a megérkezett,.

Egyszerre kitisztult az ég, s tudtam,

Múltszületett vágyam beteljesedett.

 

 

Visszafolytan ültem el a térben,

Lelkem hiánykockái helyükre kerültek.

Körüléreztem  az álló légben,

Gondolathalmazaim visszavetültek.

 

 

Talpam simítja a mennyei kékség,

Nem működik már a tömegvonzás,

A felszíntől kezdődik az ég,

Lélegzetemből kinyílt a világ.

 

 

Tüdőm emlékszik a műveletre

S örül, hogy használhatja itt.

Megtapasztalja, mire lett teremtve,

Kitárja félretett képességeit.

 

 

Nappal rőt fényében

Leszálltak hozzám a csillagok.

Körülkeringve fölemeltek,

Éreztem, ők mind Én vagyok.

 

 

Fejemben minden eszme átvonult egyszerre,

Belepillantottam a tiszta csillagfénybe;

Gátak nélkül ragyogott elmém világteste,

Teljességem emléke tükröződött benne.

 

 

Színek fényjátéka cikázott köröttem,

Kívánságaimnak rögtön formát adva,

Szabad akarattal csak jóra kértem,

Ök önzetlenül adták hiányrészem vissza.

 

 

Ott jártam múltötletem szólító nyomába,

S hogy az ajtó mögött mi van, még nem firtatom.

Kíváncsiság igazolta létét a síron túli világnak,

E felfedezés a Bármeddiglétezés Otthona volt.

 

 

  Pál Henriett, 2013.06.22.

 

 

A kígyó

 

Milyen volt régen a Világ?

Egy örök álom, mely magába zárt.

Átélette veled az isteni csodát,

Kristályból épített neked palotát.

 

 

Aranyló patakjában fürdetett,

Levette válladról a terheket.

Illatos harmat mosta lábaid,

Lágy balzsammal ápolta szárnyaid.

 

 

Ragyogó napfény csókolta arcodat,

De nem fogta fel az öntudat.

Gondtalan teltek napjaid,

Mígnem egy angyal felfedte titkait.

 

 

Ráeszmélt létére tested önvalója,

Ébredezni kezdett szemeid világa.

Körültekintett, s megdöbbenve látta,

Nincs semmije sem, csak a puszta bája.

 

 

Milyen most a Világ?

Egy szűk ösvényen járva

Tompán zuhanva az anyagiságba

Saját akarattal merülhetsz a sárba.

 

Kígyózik az út talpaid alatt,

Önnön világodba két irányt mutat.

Teret és időt ád harsogva tenéked,

Mi azelőtt áldás volt, itt gyilkos méreg.

 

 

Ápolt, óvott lelked leereszkedett,

Sirva és sikoltva ketté lett az Egy.

Itt egymásnak feszül a jobb és a bal,

Közöttük gátat szab a kígyózó vonal.

 

Így teremtődött a kívül és belül,

S kettévált önmagad, ki mindebben ül.

Lett fenn és lenn, így tapasztalod,

Önnön tudatoddal fel is foghatod.

 

 

Önmagadról gondoskodni szenvedés néked,

Könnyebb volt öntudatlan burokban élned.

Vissza sose térhetsz, elállják utadat

Tüzes harci kardok és a kerubcsapat.

 

 

A kígyó elárulta a tudás titkát néked,

Így lett minden isten örök ellenséged.

Kegyvesztett lettél, de ismered magad.

Életed ezentúl vívódó kárhozat.

 

 

Feléledt vágyad a békés egységre

Nincs erőd többé a harcos kettősségre.

Újra feláldoznád teljes emberséged,

Hogy szolgaságért áldottságban legyen részed.

 

 

A világosság üdvéért hívd a sötétséget,

Izzó szavak ellen a fagyos merevséget.

Most a kígyó vezet, ő a te istened,

A visszaút is a kígyón át vezet.

 

 

 Pál Henriett, 2013.06.24.

 

 

 

 

 

 

 Mit ér?

 

Elindultunk a hajnali szórt fényben,

Meg akartuk simogatni a Napot.

Baktattunk előbb zöld gyepen,

Vadvirágos szőnyegen vitt utunk.


Vigyázva vittek lábaink,

Hogy harmatos fűszál ne törjön,

Alvó katicákra, szunnyadó bogárra

Se nesz, se halál ne jöjjön.


Elértük a hegyek alját,

Sűrű, lombos fák között

Ránkborult a sötét kétség,

Kerestük egymást az árnyak mögött.


Riadtan szorítottam kezed:

"Csak vezess, én majd követlek!"

Minden tagom reszketett,

De legyőztük a szellemet.


Mellettünk hűs patak csörgedez,

Kavicsos partjához érve

Kis csónakba süppedünk,

Mely átvisz a ködös kékségbe.


Onnan felfelé visz az út,

Sűrűnjárt, kanyargós ösvényen.

Tisztán látszik már Napunk,

S melegét bennünk rejti el.


Derűs arcunkon áramlik a fény;

Oly erőt csalt ki tőlünk,

Mint ki jutalmat nyert művéért

Daloltuk ki büszkeségünk.


Haladtunk egyre magasabbra,

Itt-ott kopár már a táj.

Egy szürke sziklán megpihentünk;

Előtte száraz kóró áll.


Süvítő szél elől kitérnek a fák,

Feljebb már nem törekszenek.

Ritkábbá válik itt a lég,

Megfoghatjuk a felleget.


Sóhaj szárnyán emelkedünk

A ködpaplan fölébe,

Lenézünk, gomolygó teste

Mintha égi talaj lenne.


Közeledik a cél,

Olvadunk sugarai alatt,

Ólomnehéz lépteink súlya,

Morog a föld talpunk alatt.


Bazaltos részre érkezünk,

Mélyről tör föl a hang,

Olyan, mint korgó gyomor

Mi étket rég nem kap.


Félelem lopózik lelkünkbe

E vad moraj hallatán,

Bensőnkből tör elő a bú,

A fortyogó, alattomos vulkán.


Riadtan ugrunk félre...

Egymástól nagy a távolság

Mikor a Föld köpenyét

Izzó láva szakítja át.


E halálfélelemben megdobbant szívem;

Önző módon magamat féltettem.

Te, ki társam vagy mindenben,

Téged kellett volna védenem.


Megrendülve tekintek magamba,

Eddig hű érzelmem mit ér?

Ha a végcélnál fordulok magamba,

S elfeledem ki volt, ki van s miért.


 Pál Henriett, 2013.06.26.

 

 

 

 

<<Vissza