Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Saját versek 03

                 A dal

 


     Sziklák hűvös orma között, lombos fa tövében

     Selymes gyepen kút áll, nyújtózó napfényben.

     Káváján izzik a szikra-hő,

     Vakító tánca lélekperzselő.

 

     Királyi pompával tekint szerte-szét,

     Büszke hatalmát irigyli a lét.

     Töviseit szórja élőről és holtról,

     Reszkető fűszálról, kristályról és gallyról.

 

     Csak a kút mélységes mély

     alján nem döfködi tőrét,

     Mert mi lenn rejtetten áll, árván,

     Kőfallal védett,  időtlen talány.

    

     Párás rejtekében oly titok lappang,

     Melyet fény nem járhat, hang nem zavarhat.

     Mind magasabbról próbál belenézni,

     Neki-neki indul, izzón melengeti.


     Lelkét, szívét, testét reá borítja,

     De nincs semmije, mi majd letaszítja.

     Kíváncsiságában e sötét éji barlang

     Fényszívének örök vágyakozás marad.


     Zizzen a lomb, rá madárka szállott,

     Buzgón hirdeti a Nap-imádságot.

     Betölti a kút fenekén a csendet,

     Rezonál a napfény, ritmusra melenget.

    

     Összenéznek most fönt s lent a lelkek :

     "Mily édes szó ez, s nekünk integet!"

     Betölti szívünket hullámzó kedéllyel,

     Egyesíti óhajunk önfeledt reménnyel.

 

     Benne átélhetjük lelkünk vigaszát,

     Ábrándjaink képét, vágyak tavaszát.

     Titkos kívánságok lágy sóhaját

           Egyenként hordozza mindnyájunk szavát.


               / P.H. 2013.04.22./